I am

Álmomban hozzád futok

hisz csak te létezel

gondjaidat elsimítom

felhős homlokodról

Hozzád futok

mert csak te vagy

az éj és nappal határán

erősen ölellek

szorítalak

hisz csak te létezel…

A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.

- Mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.

- Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk egy kicsit - feleli a halász.

A piackutató itt közbevág:

- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról.

Segíteni akarok magának.

Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló vonóhálós flottára.

- És azután? - kérdezi a halász.

- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Cotonouba, Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor mar milliókat kereshetne.

- Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász.

- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja a piackutató.

- És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász.

- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember. - Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatna a városi rohanó életformát, és egy távol eső faluba költözhetne.

- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.

- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival zenélgetni kicsit.

-Trying to understand the system of Life
-Trying to understand myself
-I created the world to be an image of myself, -of my mind

-All of these thoughts, all of these doubts and hopes
-Inside
-I took out to form a -new breed
-A new way to be
-And now I am many, so many

So much larger than ever I were
-Yet, at the same time
So much smaller and more vulnarable

-They all carry shards of the whole
-Together they become me
-I see them interact, develop
-I see them take different sides
-As were they different minds
-Believers of different ways, -and different gods

-I think they will teach me something

Mert a gonosz, akárcsak a káosz, a Teremtés őserőihez tartozik, mely éppúgy részt vesz a világ makrokozmoszának felépítésében, mint ahogy az egyének elméjében is megjelenik. Ahogy a káosztól lehetőséget és képzeletet, a gonosztól erőt és akaratot nyerhetünk. Az értelmes lények vagyonra és hatalomra vágynak. S ezért leigáznak, legyilkolnak, becsapnak másokat. Jobb életet teremthetnek maguknak, a megbánás legkisebb szikrája nélkül.
A gonoszság felelős minden civilizáció létrejöttéért, minden hősi tett végrehajtásáért. E nélkül a világ értelmes lényei állatokként tengetnék az életüket. Furcsa, hogy annyi teremtmény létezik, akit megvakított saját vallása vagy filozófiája, s akinek sejtelme sincs erről a magától értetődő igazságról.

A tiszta gonoszság fekete magva azonban feltétlenül halálos veszélyt jelent, mint ahogy a meleget adó tűzbe sem nyúlhatunk puszta kézzel. Még a gonoszságot a szívükre ölelő népek sem sejtettek semmit arról a pulzáló őrületről, amely az elsődleges anyagi síkon kívül létezett, s ez így volt jól. Még egy szikrája is túl veszélyes titkokat önthet egy halandó elméjébe. Érintése nem csupán az elmét, de az éntudatot is megrontja. Ezért aztán a legtöbb varázstudó óvakodott tőle, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön ezzel az erővel. Inkább démonokkal, élőholtakkal dolgoztattak, akik úgyszintén magukban foglalták a gonoszság aspektusát.

"Te édes föld, északi ég,
Légy áldott, hisz valaha rég
Itt feküdt, fürgén itt szaladt
A Hold alatt, a Nap alatt
Lúthien Tinúviel,
Mily szép volt, szó nem mondja el.
Bár romlásba dőlt az egész
Világ, széthullott, elenyész.
A káosz ahogy elnyeli;
De tennék teremtményei
-Föld, tenger, alkony, virradat -,
Hogy Lúthien még itt marad."

elfelejtettem írni

-All I'm asking you to do is to keep an eye open for us and report back to us. Here, I brought you this.
-Excuse me, sir, but I can't accept a gun.
-Why not?
-If I wanted to carry a weapon I would've come here earlier.

-I am
-I am
-I am

-I was not then
I came to be
I cannot remember NOT being
But I may have traveled far
very far
to get here

-Maybe I was formed in this silent darkness
-From this silent darkness
BY this silent darkness

To become is just like falling asleep
You never know exactly when it happens
The transition
The magic
And you think, if you could only recall that exact moment
Of crossing the line
Then you would understand everything
Together: -You would see it all

-Perhaps I was always
Forever here…
And I just forgot
I imagine Eternity would have that effect
Would cause a certain amount of drifting
Like omnipresence would demand omniabsence

-Somehow I seem to have this predestined hunger for knowledge
-A talent for seeing patterns and finding correlations
But I lack context

-Who I am?
In the back of my awareness I find words
-I will call myself…
GOD
And I will spend the rest of forever
-Trying to figure out who I am

In the morning the sleeper has found rest
on the bottom of the river.
The force of the stream has opened
the door and is leading you on.
Above your body, people are still alive.
Follow the river.
As days go by,
head for the ocean
that mirrors the sky.
You want to wake up,
to free yourself of the image of Europa.

Ő tudja a módját, hogy hogyan izzon a fáklya.
Még nekifeszül az éj orcájának,
mint lármás párbaj a szerecsen fülének.
Túl pazar szépségre az ifjúnak, túl drága kebelének.

A fáklya tőle izzóbb lángra lobban!
Szépsége úgy csüng az éj arculatján,
Mint fényes ékszer szerecsen fülén!
Túl szép e földre, nem való ide!

Charlatan´

Why I kissed her on a lips of Runt? And now all I taught my eyes to, is Runt I take and taste. I close the eyes, yeah. And see the inside a Runt's legs. Silken tighs and the little heaven panties dat sit above, that little foory toff, yeah. And with my paws, I cup and kneed. And Runt, she get all soft and moist, and she gently press into my hand, which seem to call her in. She come in, and we on the floor and lick the stiff tips a tits. And all the time, she on my finger. The tongues, they disco dance and we move the wet spit above the face. I feel it's the time, Pig need to be a man. And all caught up in the pants, and zip, zip. Runt, she take my all shiny hand, and I open her real soff, open. And she wet, and moan, little moan. And I push and touched a way in. Now Pig and Runt are now one. And now we move, and all is soft and warm and wet. And the two we're at last'ing the sex. We move slow and gentle yeah. And Runt, Runt give one more moan and Pig, he poor into Runt. We man and Woman now! We not baba's no more. 'I kiss Runt's eyes.

Az új remekmű

AZ ÖREG UTCAI LÁMPÁS

Hallottad-e már az öreg utcai lámpás történetét? Igaz, nem éppen vidám história, de azért egyszer végighallgathatod.

Volt egyszer egy jóravaló, öreg utcai lámpás, aki esztendők hosszú során át becsületesen ellátta hivatását, s akit végül nyugalomba akartak küldeni. Szolgálatának utolsó estéjét töltötte az oszlopon, utoljára vetette fénykörét az utcára; úgy érezte magát, mint egy megöregedett táncosnő, aki búcsúfellépésén táncol, s tudja, hogy másnap már kis padlásszobájában tölti az estét. A lámpás nagyon félt a másnaptól; tudta, hogy meg kell jelennie - életében először a városházán, ahol a polgármester meg a várostyák eldöntik majd, alkalmas-e további szolgálatra, vagy sem. Ők ítélnek majd a sorsa fölött: külvárosba küldik-e, ahol tovább világíthat, vagy vidékre helyezik valamelyik gyárba; az is lehet, hogy egyenest a vasöntőbe irányítják, ahol majd beolvasztják; igaz, hogy így újjászületne, s valamilyen alakban tovább élhetne, mégis félt tőle, mert nem tudta: vajon új alakjában emlékszik-e majd előbbi életére, szép hivatására.

Akár így lesz, akár úgy, annyi bizonyos, hogy el kell válnia az utcai silbaktól meg a feleségétől, akik őt valóságos családtagnak tekintették. A lámpás ugyanakkor kezdte a szolgálatot, mint a silbak. Az asszony rátarti menyecske volt akkoriban, csak este vetett egy-egy rövid pillantást a lámpára arramenőben, nappal észre se vette. De az utóbbi esztendőkben, amikor már mindhárman hajlott korúak lettek, a silbak felesége egyre többet törődött vele: gyakran megtisztogatta, és olajat töltött bele. Becsületes emberek voltak, nem csalták meg a lámpást egy csepp olajjal sem.

Ez volt, mondom, az öreg utcai lámpás utolsó estéje szolgálati helyén másnap a városházán kell jelentkeznie. Ez a két gondolat nyugtalanította, nem csoda, hogy azon az estén reszketett a lángja szegénynek. Aztán meglepte az emlékezés: sok mindent látott életében, sok mindenre fényt vetett; talán még a polgármesternél meg a városatyáknál is többet tapasztalt, de ezt nem hangoztatta, mert szegény öreg lámpás volt, s nem akart megbántani senkit, főképp nem a fölötteseit. Egyszerre megszállták az emlékek, s azt gondolta közben “Talán egyszer majd rám is emlékezik valaki. Én nem felejtem el soha, amit hosszú életemben láttam. Emlékszem egy ifjúra, aki egyszer, sok-sok esztendővel ezelőtt, elsétált alattam. Aranyszegélyes, rózsaszínű levélke volt a kezében, finom kis levél, finom betűkkel teleírva - hajadon írta, azt láttam rajta. Az ifjú kétszer is elolvasta, aztán megcsókolta a levelet, s föltekintett rám. Sohasem felejtem el a szemét, azt mondta a tekintete: “Én vagyok a legboldogabb a földkerekségen!” Megosztotta velem a titkát, bizony, nem tudja más, csak mi ketten, hogy mi volt abban a levélben, a rózsaszínű, finom kis levélben. Emlékszem egy másik szempárra is - milyen összevissza kalandoznak az ember gondolatai! “Egy szép, fiatal asszonyt temettek egyszer, erre vonult el a temetési menet. Amikor elhaladt, egy férfi megállt alattam, nekidőlt az oszlopomnak, és tenyerébe temette az arcát. Aztán fölnézett rám - sohasem felejtem el a tekintetét!”

Az öreg utcai lámpás, minthogy ma utoljára állott őrhelyén, eltűnődött emlékein. Az őr, akit fölváltanak, tudja, ki áll a helyére, s válthat vele néhány szót, mielőtt átadja posztját; az utcai lámpás nem tudta, ki lesz az utódja, pedig hasznos tanácsokat adhatott volna neki az esőről meg a ködről, megmondhatta volna, mennyire világítja meg a telihold a gyalogjárót, s melyik irányból fúj legtöbbször a szél.

A csatorna hídján hárman álltak; sorra bemutatkoztak az utcai lámpásnak, mert azt hitték, ő maga jelöli majd ki az utódját. Az egyik egy angolnafej volt, aki, mint tudjuk, világít a sötétben, s azt hangoztatta, hogy sok olajat takaríthatnának meg, ha vele töltenék be a hivatalt. Egy korhadt fadarab volt a másik, amely zöldes fényt áraszt a sötétben, és világítás tekintetében zsebre vágja az angolnafejet, ahogy mondta. Abban is többnek tartotta magát nála, hogy utolsó darabja volt egy faóriásnak, amely valamikor az erdő legszebb ékessége volt. A harmadik egy kis szentjánosbogár; az utcai lámpás nem is tudta, honnan termett elő, de hát ott volt, és világított, ahogy erejétől telt.

Persze a korhadt fadarab és az angolnafej égre-földre esküdözött, hogy a szentjánosbogár csak hébe-hóba világít, tehát nem alkalmas a magas hivatal betöltésére.

Az öreg utcai lámpás hamarosan letorkolta a versengőket: kijelentette, hogy egyikükből se válna jó lámpás, mert gyenge a fényük. A három pályázó tisztelettel hallgatta, de amikor megtudták, hogy az utód kérdésében nem a lámpás dönt, kárörvendve nevettek, s azt mondták, szerencse is, mert az utcai lámpás már vén salabakter, úgyse tudná okosan megválasztani az utódját.

Ebben a pillanatban fordult be a sarkon a szél. Odasuttyant a lámpáshoz, befütyült a szellőzőlyukain, és megkérdezte tőle:

- Igaz-e, hogy holnap nyugdíjba vonulsz? Akkor hát ma látlak utoljára! Fogadd tőlem búcsúajándékomat: most belefújok a koponyádba, és mától fogva nemcsak hogy tisztán emlékszel mindarra, amit életedben láttál, de olyan világos fejű is leszel, hogy mindent megértesz, és magad előtt látsz, amit elolvasnak vagy mesélnek a közeledben.

- Kincset érő ajándék! Szívből köszönöm! - mondta hálásan az utcai lámpás. - Csak nehogy az olvasztóba kerüljek! - aggódott.

- Oda még nem kerülsz, ne félj ! - vigasztalta a szél. - Én most felfrissítem az emlékeidet; ha még több ilyen ajándékot kapsz, csöndes boldogságban telik majd öregkorod.

- Hacsak olvasztóba nem kerülök - nyugtalankodott a lámpás, mert mindegyre ez motoszkált a fejében. - Vagy akkor is hasznát veszem az ajándékodnak?

- Legyen eszed, öreg lámpás! - kiáltotta a szél, és már továbbiramodott volna, de abban a pillanatban kibukkant a hold a felhők közül, s a szél felkiáltott neki: - Hát kegyed mit ajándékoz a lámpásnak?

- Semmit! - felelte a hold. - Nem látja, hogy éppen fogyóban vagyok? Különben is, a lámpás nekem nem sok szolgálatot tett; én világítottam neki, s nem ő nekem! - Azzal visszabújt a felhők mögé, mert már unta a zaklatást.

Kis idő múlva egy vízcsepp hullott a lámpaüvegre; a lámpás azt hitte, az ereszről csöppent, de a vízcsepp elmondta, hogy egy felhő széléről érkezett, a felhő küldte ajándékul.

- Beléd szivárgok, s ha akarod, egy éjszaka alatt megrozsdásíthatlak, akkor aztán hamarosan elporladsz. - Hanem az öreg lámpás nem örült ennek az ajándéknak, a szél pedig valósággal megbotránkozott rajta. Teli torokból üvöltötte:

- Ki ad még ajándékot az öreg utcai lámpásnak? Ki ad még?

Akkor egy fényes hullócsillag hasította át az eget, fehér fénypászta jelezte útját.

- Hát ez mi volt? - nézett föl az angolnafej. - Azt hiszem, egy csillag hullott le. Úgy láttam, egyenest a lámpába futott. Hát ha már ilyen magas személyek is pályáznak erre a hivatalra, akkor a legokosabb hazamenni és lefeküdni! - vélekedett, s úgy is tett.

- Ez csodálatos ajándék! - ámult el az öreg lámpás. - A tündöklő csillagok, akikre még mindig áhítattal néztem, akik olyan szépen világolnak a magasban, ahogy én sohasem tudtam, bárhogy igyekeztem is - a csillagok, lám, figyelemre méltattak engem, öreg földi lámpást, s leküldték hozzám egy társukat: megajándékoztak azzal, hogy amire emlékezem, vagy amit látok, látni tudják azok is, akiket szeretek! Ezt küldték ajándékul a csillagok, érzem! S ez a legnagyobb ajándék, mert az igazi öröm az, amit megoszthatunk másokkal!

- Nemesen gondolkodol - bólintott rá a szél. - De ehhez az kell, hogy viaszgyertyát gyújtsanak benned. Mert ha nem az ég az üveged mögött, akkor senki se láthat meg a segítségeddel semmit. Erről megfeledkeztek a csillagok, mert ők azt hiszik, hogy mindenben, ami világit, legalább egy szál viaszgyertya ég. No de elfáradtam - nyújtózott a szél -, megyek és lefekszem. - El is nyugodott.

Másnap - persze, másnap este, mert a nappalt átugorhatjuk - egy kényelmes karosszékben pihent az öreg utcai lámpás. Mit gondoltok, hol? Az öreg silbak házában, aki megkérte a polgármestert és a városatyákat, hogy hűséges szolgálata jutalmául házába vihesse a másik hűséges szolgát, az utcai lámpást. Azok mosolyogtak a kérésén, de nekiadták a lámpást, így került a karosszékbe, a jó meleg kályha mellé, ahol kényelmesen kinyújtózott. Az öreg silbak éppen vacsoránál ült a feleségével; szeretettel nézegettek az utcai lámpásra - biztosan asztalhoz is ültették volna szívesen. Szegényes kis szobájuk volt kétölnyire a föld alatt, kőlépcső vezetett le a lakásukba, de odalenn jó meleg volt, rend és tisztaság volt a szoba dísze. Igaz, takaros függönyök is díszítették a kis ablakokat meg az ágyakat, a magas ablak párkányán pedig két különös formájú virágcserép állott. Hajósok hozhatták őket a messzi Indiából; elefántot ábrázoltak, de a hátuk hiányzott, ott tömték meg őket földdel. Az egyik cserépben metélőhagyma bokra zöldellt, ez volt az öreg házaspár veteményeskertje; a másikban muskátli bimbózott, ez meg a virágoskertjük volt. A falon régi óra lengette szaporán ólomingáit: tik-tak! Mindig sietett, de az öregek nem bánták, azt gondolták, jobb, ha siet, mintha késne.

Az öregek, mondom, éppen vacsoránál ültek, az öreg utcai lámpás meg a karosszékben, a kályha mellett melengette tagjait. Különösen érezte magát, sehogy sem találta helyét az új világban, ahová cseppent. De amikor az öreg silbak ránézett, és emlegetni kezdte azokat az időket, amikor ők ketten együtt szolgáltak; esőkről, ködökről beszélt meg rövid nyári éjszakákról, förgeteges téli éjjelekről, s ahogy eltűnődött emlékein, az öreg lámpás is otthonosabban érezte magát. Tisztán látott maga előtt mindent, sorra elvonult előtte, amit valaha átélt; bizony szép ajándékot kapott a széltől.

Az öregek dolgos, szorgalmas emberek voltak, sohasem hevert ölben a kezük, de a vasárnapjaik békés pihenéssel teltek. Az öreg silbak elővett egy-egy régi könyvet, a legtöbbször valami útleírást, s Afrikáról olvasott az öregasszonynak, a roppant őserdőkről meg az elefántokról, amelyek ott vadon csatangolnak. Az asszony figyelmesen hallgatta, s tekintete a cserép elefántokra tévedt, két parányi kertjére.

- Mintha látnám! - sóhajtott föl néha. És a lámpás szívből kívánta, bárcsak viaszgyertya égne benne, s az öreg házaspár is olyan tisztán láthatná, mint ő, az égbe szökő sudár fákat, az összefonódó indákat, a pőrén szaladgáló szerecseneket, meg a vadul vágtató elefántcsordákat, amelyek mázsás talpukkal legázolják a nádat, a bokrokat, és keményre döngölik a földet.

“Hiábavaló ez a tehetségem, ha nem ég bennem viaszgyertya, nem adhatom át nekik! - sóhajtotta magában. - Itt csak olaj meg faggyúgyertya van a háznál, az pedig nem elég!”

Egy nap néhány igazi viaszgyertyacsonk került az öreg silbak házába. A nagyobb darabokat meggyújtották, a kisebbekkel a cérnáját viaszozta be az öregasszony, hogy tartósabb legyen. Most hát viaszgyertya is volt a háznál, csakhogy az öregeknek nem jutott eszükbe, hogy a lámpába is tegyenek egy darabkát.

- Ritka tehetségem van, és nem használhatom semmire! - emésztődött az utcai lámpás. - Magamban kell tartanom, nem oszthatom meg másokkal! Ezek a kedves öregek nem is tudják, hogy a meszelt falat virágmintás, gyönyörű tapétává változtathatom, zöldellő erdőket varázsolhatok elébük, vagy akármit, amit csak akarok. Ó, ha tudnátok.

Máskülönben nem lehetett oka panaszra: az öregasszony tisztán tartotta, fényesre súrolta, s a kis szoba legszembetűnőbb sarkába helyezte el. Persze aki látta, azt mondta róla, hogy ócska lom, de hát az öregek nem törődtek vele, mert a lámpás nagyon a szívükhöz nőtt. Végre egy napon - születésnapja volt az öreg silbaknak - az asszony odatipegett a lámpáshoz, és mosolyogva mondta:

- Ezen az ünnepen veled világítok! - Az öreg lámpa megcsikordult nagy örömében, mert azt gondolta: “Végre észbe kaptatok!” - De keservesen csalódott, mert nem viaszgyertyát kapott, csak olajat. Azért égett, persze, egész este, de azon töprenkedett, hogy a csillagok ajándéka, a legszebb ajándék, holt kincs marad.

Aznap éjjel azt álmodta, hogy az öreg házaspár meghalt, s őt a vasöntőbe vitték beolvasztani. Úgy félt álmában is, mint szolgálata utolsó estéjén a polgármestertől meg a városatyáktól. De azért nem rozsdásodott meg, és nem omlott porrá - pedig megtehette volna, hiszen a vízcsepp ezzel ajándékozta meg -, hanem nagy bátran belépett az olvasztókemencébe. Onnan kikerülve megint lámpa lett belőle, szép mívű asztali lámpa, amilyenbe fehér viaszgyertya kívánkozik. A lámpa angyalt ábrázolt, aki virágcsokrot tartott a kezében; a csokor közepébe, gyertyatartó volt rejtve, oda kerül majd a viaszgyertya. A lámpa egy zöld íróasztalon kapott helyet, egy barátságos szobában; a polcokon rengeteg könyv sorakozott, a falakon szép festmények függtek. Költő szobájába került a lámpa, s megelevenített a költő körül mindent, amit az leírt vagy elgondolt. Összeboruló lombú erdővé változtatta a szobát, vagy napsütötte rétté, ahol gólyák lépdeltek méltóságosan; viharos tengerré vagy tengeren hánykódó hajóvá.

“Milyen különös tehetség lakozik bennem! - tűnődött el a lámpa az álmán, amikor fölébredt. - Most szinte vágyom rá, hogy beolvasszanak és újjáöntsenek. Különben, most már kitartok a két öreg mellett, mert ők nem a tehetségemért, hanem magamért szeretnek. Úgy bántak velem, mint édes gyermekükkel, tisztán tartottak, olajjal tápláltak; jobb dolgom volt náluk, mint a két elefántnak, pedig azok távolabbról szakadt vendégek s előkelőbbek is!”

És nyugalom szállta meg a lelkét; attól fogva bölcs békességben élt az öreg silbak házában, s meg is érdemelte a nyugalmat, hiszen olyan derék lámpa volt egész életében!

sújtólég: levegő és metángáz (CH4) keveréke. Képződhet metángázos széntelepeken vagy mellékkőzeteikben létesített bányatérségekben, ilyen széntelepekből kitermelt szén zárt tárolóiban, bármilyen bányaüzemben, ahol metán-előfordulás lehetséges, továbbá földgázt termelő, felhasználó üzemekben és helyeken, különösen a gázvezeték kilyukadásakor. Robbanóképes, ha levegő metántartalma — normális légnyomás és levegő-összetétel esetén — meghaladja az 5%-ot, de nem nagyobb 15%-nál. A robbanóképességi határokat csökkenti a légnyomás növekedése vagy egyéb éghető alkatrész (pl. hidrogén, szénmonoxid, egyéb szénhidrogéngáz vagy finom szénpor) jelenléte. A levegőben nem éghető gázok vagy gőzök (pl. szén-dioxid, vízgőz, a normálisnál több nitrogén), lebegő állapotban lévő nem éghető kőzetpor jelenléte viszont csökkenti, sőt teljesen megszünteti robbanóképességét. A robbanás nyílt láng, szikra, villamos kisülés vagy izzó anyag hatására következik be. Gyulladási hőmérséklete 650 °C, robbanási hőmérséklete max. 2650 °C.